Volt egy terv, amelyet megváltoztattunk… Aztán az újat is…Kb. az ötödik-hatodik változatra mondtuk azt, hogy rendben.

Természetesen teljesen más lett a megemlékezés…, a pillanat átírt minden előzetes elképzelést.

Attól él a klub, hogy gyerekek és idősebbek részt vesznek az edzéseken. A napi két edzésen mindig van egy-egy csoport. Valamit keresnek, valamit találnak a kyokushin karatéban. 25 éve csak a misztikum volt, ma már nincs misztikum, s az emberek sem ugyanolyanok. Akkor egy félelmen alapuló hierarchia volt az országos minta, ma a tudás alapút akarjuk használni.

Azok a régiek, akik 10-15 év kihagyás után újra kezdték, teljesen más világot találtak a dojoban. Teljesen mások az emberek is, teljesen más a társadalom is amelyből jönnek. A technika ugyanaz, a hangsúly és a hozzáállás változott-változik.

Mindig mindent be akarunk mutatni a karaténkból, pedig tudjuk, hogy ez lehetetlen, még a külsőségeknek is csak a töredékét láttathatjuk. Most is minden tudásszint adott egy szeletet, minden korosztály szerepelt, mégis megoldatlan maradt számomra, hogy hogyan kellene bemutatni, ábrázolni, érzékeltetni 25 évnyi karatét. 25 év sok ezres embertömegét, az izzasztó edzéseket, az övvizsgák izgalmait, a versenyek örömét és fájdalmát, az újak első edzését, az „öregek” beszélgetéseit, a mindennapi élet beszivárgását, a halottaink fölött érzett döbbenetet, azt hogy mindig „Zsolti bácsi” vagyok (Döme pedig „Józsi bácsi”), azt hogy napról-napra télen-nyáron karatézunk, a Mikulás ünnepek verseit, a rengeteg gyakorolt mozdulatot…

Talán egyszer majd lesz egy olyan évforduló, amikor csak egyetlenegy valamit akarunk megmutatni a karaténkból. Talán egy védő mozdulatot, vagy egy karatés rajzot, amit egy pici csinált, vagy egy gondolatot, ami nem is biztos, hogy új, vagy megmutatunk egy megfoghatatlan fogalmat, pl. bátorság. Bizony vannak, akik már több mint 10-20 éve edzenek, ők ezeket átélték, de sokkal többet jelent, hogy alkottak! Embert faragtak-faragnak magukból és másokból, példamutatással és hittel. Igazi nemesekké váltak, ők a karate nemesei! Ők már tudják, hogy ehhez nem kellenek tíz évek, de végig kell járni egy utat, sőt végig járni kell AZ utat.

Köszönet a nézőknek, hogy megtiszteltek, köszönet a támogatóknak, hogy hisznek bennünk, köszönet a karatésoknak, hogy viszik tovább a zászlót! Volt valami, ami nagyon sokat jelentett számomra, ami magát a 25 évet jelentette: legkeményebb barátaim könnycseppjei.

1984 / 840 látogató